Publikusan kérettem magam, hát megkértek. Elmentem, noha (se hírben, se pénzben) semmit ígértek. Kiváncsiság, feltűnési vágy és 'lássam és megmondom nekije' dolgozott előtte bennem - meg 4 pohár pezsgő (szerda déltájt ki nem ünnepel?)-, tudtam azt is, hogy ott lesz a Molnár pomázi Anikó nagy Ő, kinek írtam egyszer (archívban 2005.06.29.) bíztatót és kedveset, de sok épületes leveles dolga közt érthető, hogy válasza nem esett, be ládámba, mivel majdnem szomszéd, hittem tán bízta postásra, de mert ennek 5 hónapja és kilencedik napja gondoltam megkérdem, lesz-e lemaradásával közeljövőben szembesülni esélyem?

Avagy Kunigunda utca, Stúdió Királyi TV. Beléptem a forgóajtón, s fogadott egy szép-kedves de alíg magas hölgy, ki nevemet kérte - adtam, s ő is egy fecniszerű fél-ánégyes sokszor fénymásolt lapot, hogy írjam. Természetesen alá, mivel beleegyezésemet tudják a még ezt követően felvételezendő műsor országos szórásához, megmásíthatatlanul, de legalább tisztába kerültem vele, szavaimnak súlya lesz.
Oké, tovább, irányított sminkszobába, ahol perc alatt tüntették szemem alól azon odaszokott karikákat el, melyek hasonlatos hiányáért nekem egyhuzamban kellene napokat aludnom! Arcom nem csillogott, hajamról szót ejtve bátortalan érdeklődtek dobjanak-e rá tartosító anyagot, avagy hordom tovább ez érdekes formában, mintha most keltem volna ki az ágyból, én meg természetesen mondtam, jó séróval könnyű dolog vígéckedni, hagyja csak meg nekem e bénát, s így biztos az is nagyobbat szól, ha padlóra küldöm a Bélát, rendben, felőlem lehet György is, de ha magaslabdaként közelít felém a műsorvezető, na jó, annak egy provokatív kérdése, akkor ha így csapom, nagyobb lesz a dörgés. Nemdebár?
A felvételre várakozás fél órájában, mi, következő áldozatok, bemutatkoztunk egymásnak, s konstatáltuk, nagy nap lesz életünkben ez a mai, hisz hű de ritka nívót adunk a kultúrának, magunkból.
Pontos kezdés, ritka jellem, de itt adott. Leültettek mindenkit egy helyre, mi jár neki: 4 fehér bőrfotelben (a sorrendet balról jobbra tartva) Andrassew Iván (blogjában érdekes megjegyez, de a hivatkozás már - ennyire érdekli-, pontatlan), Molnár Anikó (igen, Ő), Garaczi László (papírra író - nem blogger) és László atya (katolikus lelkész). Mi, a médiában még nevet nem szerzettek ültünk a közönség között/alatt és mikroport helyett kaptunk (már csak?) kézimikrofont, itt nevesítve: Will, Greta Garbo, s én, apuska. Adták az ukászt, használjuk a helyes kis bumfordit bátran, ne várjuk meg míg minket szólítanak, ha véleményünk lenne, küldjük bele az éterbe, vágjunk bátran bárki szavába. Azt hiszem, nekem nem kellett 2x mondani, kerestem a kínálkozó pillanatokat, melynek végeredménye előttem is kétséges, de majd megmutatja a műsor után a számláló statisztika. :)
A nagy vita nagy bánatomra elmaradt, nem volt egy a blogokat és bloggereket elítélő lélek sem az úgy 30 résztvevős színen, ilyen mód feladatunk arra korlátozódott, hogy megmutassuk, meértessük, megkedveltessük a műfajt a laikusokkal, s nem mellesleg, hogy több kóbor látens olvasót toborozzunk értékesnek vélt írásaink mellé - mintha az erkölcsi elismerésen túl, ez bármit is számítana.

Még. Hisz minden nap lehet egy más/szebb/kreatívabb jövő kezdete, s benne én, egy alkotó.
Rajta vagyok.

a műsorba kerülés ideje:
2005. 12. 07 (szerda) 17:50 - aki nézi, magára vessen!, ne rám követ.