Művészetek ide, Völgyek oda, a hamarosan következő élménybeszámoló témavezetése és stílusa így is hiánytalan fogja magán hordozni mindazon erkölcstelen tulajdonságaimat, amelyek miatt a helyes érzelmi értékrenddel bíró nők alapvetően vetnek meg és utálnak, a buli-alkohol-punci triumvirátusát esztelen hajtó férfiállatét, ó de szánalmas, rohadt fesztivál-alakom alól a szívhang, jaj, ki már mikor hallatszik?

...és most visszavonulok fényképeim és jegyzeteim közé egy kis történet-rekonstruálásra.

Kapolcs, Monostorapáti, Öcs, Taliándörögd, Pula, Vigándpetend + Nagyvázsony.
Millió és 1 kínálkozó lehetőséget rejt a kultúrára és művészetekre fogékony családoknak és fiatalságnak, hogy a Művészetek Völgye 2007 rendezvény 10 fennforgó napja alatt olyat tapasztaljon, mit más egyéb fesztiválokon soha. Ez egy kicsit másról szól, más életérzés lengi körül, és egész más célközönséget is csábít - tartja a 19 éve született népi regula.

És én pont emiatt indultam el egy szikrányit szkeptikusan a Völgybe. A gaztetteiről hírhedt fesztiválhiéna, aki manapság már fizetni sem szeret a jegyért, ha úgy is "meg lehet dolgozni érte", hogy cserébe legendákat írok róla: Hősi blogáruló legendákat, melyben úgy van szerepe a hitelességnek és úgy a költői túlzásoknak, mint mozivásznon két elválaszthatatlan társnak...

A történet a Déli Pályaudvarról indult, hol a pénztáros a sok vásárolt szeszt látva megkérdezte, hány éves is vagyok? Hmm. Hát tán nem tűnök 18-nak? Vagy csak az új buzis hajpántommal hatok abszolút gyanúsnak? No mindegy, megfejteni e talányt már nem volt időm, gyorsan fizettem, s léptem a jegyekkel zsebemben a 9 órás vonathoz, nehogy már rajtam múljék az indulás, az is bőven elég hajtépés volt, hogy negyed 9-es ígérete ellenére a VOLTpontos versenyben remeklő alamuszi nyuszi matyóhímző a startot jelző füttyszót is éppen érte, avagy az időt egész konkrétan elizélte, mert megint futott az éjjel valami lukra, így már a reggel sem otthon érte, hiába múlott ezen nagyban szótarti képessége.

Minden jó, ha vége jó - nagy zihálva beültünk egy MÁV-igazolvánnyal közlekedő és melltartót nem hordó fiatal lányka mellé (nem lényegi momentum, csak a leíró képességem tudatosan fejlesztem) a kocsivégre, ki még zenével a fülében is olybá tűnt, mintha sandán a mi poénjainkon nevetne, de tulajdonképpen ez sem fontos, mert sokkal hamarabb leszállt, mint ahogy mi megérkeztünk tervezhető úti célunk végéhez: Veszprémbe.

Hogy miért Veszprém? Csak nézz fel a térképre, apafej! Ott van. Pár centire a Völgytől, néhány perc az egész stoppal, mert ezen a környéken már az angyalok sem számolnak busszal, egyszer mert az ilyenkor tökig tele, kétszer mert ott spórolnak ők is, ahol tudnak. Praktikus okokból letéptünk hát egy falragaszt, és a hátuljára rákarcoltuk tollal, hogy Kapolcs.

Mert matyóbá és apuska rummal a kézben is klasszikus.

A körforgalmon innen 4 irány volt, abból kizártunk egyet, de így is maradt 3 ahhoz, hogy a lokális erők bámulatos helyismeretükkel 3 más irányba mutassanak, és ezzel totálisan megzavarjanak. No de bölcs ember ilyenkor mit tesz? Természetesen azt amit mi, hogy bont még valamit a nagy izgalomra és a megoldást kiüli.

Persze hogy a piros lámpánál megállt egy IFA, s kiszólt belőle a sofőr: hova, hova? Mondtuk. Ő meg elvitt minket oda, ahonnan már csak egyetlen út volt a lehetőség tova, a célunk felé.

Kábé 5 perc telt el, gondolom abból, hogy az üvegről még a kupakot is alig jutott időnk lecsavarni, amikor leparkolt mellettünk Pula szimpatikus polgármestere, a Völgy szellemiségének addig legautentikusabb hangja. Tovább vitt minket és mesélt, hogyan változott itt a térség a programsorozat óta, hogy mennyire fontos ez nekik, bármilyen sok is vele a munka.

A szállásunk Vigándpetenden volt. Hogy ide jussunk, utánpótlás söreinkkel még a pulai közértből kifordulva helyet foglaltunk egy borszállító furgonban, ami apja és fia gázosító kft-jének volt egy mellékvállalkozása, "csak be ne hányjunk"; de mert jó tett helyébe jót várhattak, segítettünk nekik a fuvarért cserébe a menetközi pakolásban pincékbe és kocsmába, micsoda élc: tejipari ládákban hordva be mindenhova a kannás muníciót.

Hip-hip hurrá, megérkeztünk, végre leverhettük a sátrat! Egyszerű mondjuk ez sem volt, mert nem kifejezetten portéka árulósra faragta a teremtő az arcunk, ergo azzal, hogy egy ismerősre hivatkozva közéjük telepedtünk (ingyen szálláshelyre), osztatlan sikert nem arattunk. Így hát minimál megalkuvásból, de főként az árnyék hűvösével fukarkodó fényes nap miatt a néhány méterrel odébb csordogáló patak túlpartjára átcsusszantunk (felvállalva a kapatós éjjeli közlekedés minden veszélyét), be egészen egy kishíd alá, mert hogy ott nekünk majd milyen jó lesz, miként az megvéd minket a gonosztól és a természeti elemek minden viszontagságaitól.

És tényleg. Mesterien felállítottuk! Azért hogy önnön leleményességünktől idő előtt el ne szálljunk, precíz mérnöki munkánk dicsőségét tüstént, már a közeli sörsátorban leoltottuk, közben erősen szemezve "TV2" Azurák Csaba párjának szépséges ikertestvérével, aki mint tőle kiderült (hoppá, micsoda gének!), a nővérkénél 12 évvel fiatalabb volt.

Tovább, tovább! - adtuk ki magunknak a parancsszót. Irány a völgyközpont, harjá Kapolcs, lássuk azt a csodát, mi annyi művészlelkületű pácienst idevonz, hiszen ezért jöttem én is, mit nekem hősi tervbe régen vett EFOTT, kultúrára szomjazok, jut eszembe: szomjazok, uhh, ott bodzapálinkát kínál a bácsi, az milyen már; persze hogy megkóstoltuk. Pedig még nappal volt. Nagyon nappal. Elveimből kiindulva így tán ki is ejtettem a számon néhány tagadószót, de hát ugye a verbális erőszak ellen a magam finomkodásával tehetetlen vagyok, precizitásunk miatt ezt a rézangyalival is összehasonlítottuk.

Igen. Vidáman nyomtuk. Olyannyira, hogy sorsunk alakulását ismét másokéhoz igazítottuk, például mikor a szexi stoppos lányoknak megmutattuk, hogy is kell ezt a technikát magas fokon művelni úgy, hogy az útszélen éppeg csak annyit álljunk, míg 10-ig számolunk.

És lám, 6-nál, egy kombi járgány meg is állt mellettünk, majd egy kedves fiatal pár kinézett belőle, és megkérdezte tőlünk, merre megyünk. Nekünk mindegy, amerre ti, nem kis büszkeséggel és jól hallhatóan odavetettük, avagy a következő órák történése földrajzilag ennyire spontán lett Taliándörögd.

Itt aztán végre a kultúra is beköszönt... volna, ha beengednek minket az éppen rázendítő rézfúvósokra, és eltekintenek attól az aprócska ténytől, hogy 2000 forintért napijegyet venni nem vagyunk hajlandóak. Ami furcsa, hogy a kapunál a jegyszedő hölgyek minden megvesztegetési kísérletünknek ellenálltak, miközben a legszebb csábmosolyomat is bevetettem, avagy itt vált számomra először biztossá, hogy a "völgykommandó" tagjai elit kiképzést kaptak.

Mi tagadás, csalódottak voltunk. Jó lett volna, ha nem egyből (hanem kettőből) a kocsmába tartunk, hisz értelmes emberek lévén egyéb elfoglaltságokkal is el tudnánk számolni lelkiismeretünknek mint a féktelen ismerkedés és a könnyű mámor, de a kényszer ugye hadúr, s most ránk parancsolt, mellénk csapódott sorstársainkkal tekilafröccsözni kezdtünk, s együtt énekeltük: "mai nap az alkoholé, hollé!"

Innen az egyre homályosuló időegyenesünk skálaszövegezését bizonytalan lekövetve úgy haladhattunk valahogy, hogy balról jobbra kisbolt, útravalónak nagy bekeverés, árokparton üldögélés, minden járókelőhöz néhány kedves kurjantás, újabb krimó, csocsó, rossz idény munkásmikulás-sapkás lányokkal csigabusz (a falvak között közlekedő ingyenes menetrendszerinti járat), veszett röhégcselés és kész. Éjfél magasságában megint Kapolcs és megint Rézangyalát!

Matyóbának itt már volt nagy kakukk, míg én maradtam, ő a szomszéd faluba hazaindult és a patakmederből, ááá, alig elázva megkereste saját sátrát, hogy azt a ráragadt vízzel-sárral szigetelje.

Én meg? Nem mozdultam a pulttól. Egy tapodtat se. 3 zsenge korú miskolci lányt, a betyáros barátnőket, kábé egyszerre fűztem, és szerintem az első nap úri muri varázsában mindenkinek mindent gavallérként én fizettem, mert másnap farzsebemben olyan számlákat találtam, hogy hűűde megijedtem. Ám részünkről az éjnek itt a 3 órás zárással sem lett vége. Volt még egy romantikus kis lakhelyükig sétánk a csillagok alatt így négyesben, aztán a központba vissza, mert menet közben a punnyadságból felébredtek, végül egy idilli fahídra ülve beszélgettünk láblógázva pirkadatig, mikor én is hazamentem.

Mi csak majdnem olyan könnyű, mint amilyennek hiszitek! Egy vadidegen arc a kapolcsi buszmegálló előtt még a kocsmába egy sör erejéig beterelt, én meg hogy is sérthettem volna meg, na mindegy, ehhez a naphoz már több sem kell, hogy reggel 8-kor a szomszédaim hangos csuhajjával ébresztettem, hogy a híd alatt is vegyék már észre, hogy ha ez nem lenne, rég hasukra sütne a nap.

Örültek.