Orfű szép, Orfű más, így a tavalyi jó fogás után emelt létszámban lógattuk be a csalit a tóba, mit messze a legbarátságosabb könnyűzenei fesztivál mentén rajzolt völgybe a nagy égi cerka. Fishing on Orfű. A természet lágy ölében egy kacér mutáns, mely két napi petting után úgy benedvesedett, hogy onnantól kakukk. Mi meg az ázott fiókák!

„Mindenki, aki számít... a többi meg nem számít!”, virított profánul a 10x10 cm méretűre összehajtogatott programfüzet elején egy odaszólós mondat. Itt egy könnycseppet mind szétmorzsoltunk, gondolván még egy erőset az otthon maradókra, majd szemezgetni kezdtünk a 3 este és 4 színpad mintegy 60 fellépője között, hogy a sátorállítást követően tudjuk, hogy a kötelező fesztiválkellék sörökkel a kézben merre és hova.

De ki felejtette a 2008-as Sziget után benne a sátorzsákokban azt a mérhetetlen mennyiségű tömény szeszes italt? Francba. Hát ettől volt nehéz. Egyet biztosan tudtunk, még ha meg is kell inni az utolsó cseppig mindet (mert van), ezeket akkor sem cipeljük már haza!

„Pál utca, Üllői út, Heaven Street.” Egymás fölött három párhuzamos, beszédes énekes nevű utca egy meredek domboldalba vágva, jobb és bal oldalaikon a füves terület, rosszabb esetben gyephézagos betonelemek felparcellázva. 800 db műanyag táblácska volt a földbe leszúrva, nem érted? Nyeke-nyóka cukiság. Aki azokat utcanév és házszámostul mind megírta... Miénk volt a Pál utca 51-től 61-ig! Telekspekuláció. Sátormaffia. Kaposvári és szombathelyi szomszédokkal, fiatal lánykák alig fürdőruhákban, persze lerítt arcukról a megilletődöttség - mosolyogtak, csak fordítva, ahogy odaraktuk magunk, felhúztuk egy árván maradt sátorrúdra a gitározó fesztiválcsirkés zászlónk, és teret nyitottunk a hon- és hangfoglalásnak.

Ha én nő lettem volna az orfűi fesztiválon, biztos én is elkámpicsorodtam volna. Mondjuk nem a társaságunk stílusa miatt, hanem mert becsléseim szerint úgy 68 - 22%-ra volt tehető a nő- és hímneműek aránya (a 10% különbség számolási hiba beazonosíthatatlan), ráadásul annyira mocskosul fiatalok, kb. középiskolások, környékbeliek, akiket a szüleik hoznak át kocsival, vagyis ehhez mérten behízelgők, jól neveltek, max. titokban fogmosó csendes gyilkosok. „Hé, öcsi” – kiabáltunk aztán néha nevelő szándékkal egyik-másikra, mondjuk mikor nyitva hagyta valamelyik az úti főzőlap használata után a gázcsapot, vagy mikor csajozásról beszélgettek, és képzeletben már úgy elszálltak, hogy kötelességünknek éreztük tapasztalataink latba vetve visszahozni a fő bajkeverőt a földre egy súlyos érvet tartalmazó pluszmondattal: „majd rád borul a pináskosár, azt nézhetsz.” És akkor persze nézett. Nagyot.

A tehetségkutató- és fő-fő etetősátor egyetlen hosszú tető alá került. Ez a furcsa ötvözet nemcsak megosztotta figyelmünk, de a hangzásnak is odavert, így túl sokat nem időztünk ott soha, inkább választottuk az idétlen logojában hippi sertést tartalmazó PEN (Pécsi Egyetemi Napok) 'kis' nagyszínpadot, melyen az Esti Kornél kezdte meg (délután) a csütörtöki Fishing on Orfű fősodort. Néhány neurotikus tizenéves, aki egy huszonöt perces hangolás után még ennyi zenei teljesítményt préselt ki magából a 100-200 fős közönségnek, de valamiért még így tetszett. A fiúk tehetségesnek tűntek, ám a mikrofonnal a kézben fel-alá rohangáló lányka inkább csak dísznek volt ott - az apuka lelkesen fényképezte -, sajnos hangjegyeket a torkában nem, csak a nyakában és apró mellére tűzve hordott.

Az őket követő Eskabbe zenekart a tavalyi Fishing on Orfűn láttuk (a színpadról lehulló dobosukkal) először az amatőrök között. Akkor is és most is hatásos produkcióval rukkoltak elő: a raszta fúvós tekintete megint csontig hatolt, energiával teli SKA muzsikájuk a dombon békésen ücsörgők legtöbbjét felpaprikázta, de még minket is jó alaposan megtáncoltatott. A HVG fotósa szerint: „annyira látványosan jól viselkedtünk, hogy a Sziget előtt megjelenő fesztivál-mellékletükben esélyes a szereplésünk”, és talán azt csak magában tette hozzá, mint mutogatni való majom.

Aztán a soron következő Gerdesits Faszi féle Malrboro Man koncertjét mulattuk végig, amire konkrétan egy éve vártam. Ritkán játszanak, no. Ráadásul nincs weboldaluk, nem találtam tőlük kóbor mp3-kat széles e világhálón, ergo úgy léteznek 18 éve, hogy nincs róluk érdemi digitális nyom. Pedig hihetetlen a brigád! Több hangszeren játszó profi zenészek, szókimondó szövegeik humora zseniális, így ha csak kicsit vennék komolyabban így együtt önmaguk, sokunk kedvencévé lehetnének.

Szerencsére a koncertszervezők (értsd: Lovasi András és csapata) megtartották régi jó szokásuk, miszerint a két nagyszínpad koncertjei átjárhatók. Ha a PEN-en vége, pár buckával odébb az MR2 nagyszínpadon tuti kezdés. Ha az MR2-n befejeződik egy buli, a PEN-en megint rajtol valami. Ergo a FOO a döntésképtelenek párját szaporító intézmény, ahol mindenki láthat mindent, ami csak érdekli, kivéve ha...

A bennünk élő kis zsidó itt megszólalt,  ha már kifizettük egyszer azt a sátorzsákokban bevándorló töményt, akkor húzzunk is bele, kedves barátaim.

Belehúztunk. Sálálálálá, meg is hozta az extrém határértéket verdeső vidámságunk, hogy már sokszor az volt a gyanúnk, kinéznek innen minket, fúj, részeg fesztiválozók a kempingben nyaralók között, persze magasról leszartuk. Péterfy Bori és a Love Band koncertjére este nyolckor a fényképek tanulsága szerint azért eljutottunk, és a másnapi általános fejfájás, rekedtség és izomláz alapján azt is bizton állíthatom, hogy végigittuk, -kiabáltuk és -táncoltuk. Bár eddig egységes csapatunk itt megbomlott. Kiharcolt magának egy szakítást, külön utakra tévedtünk, többen a Budapest Bár(?), P.A.S.O.(??) és Nemjuci(???) előtt tomboltunk, többen meg a Jägermaister sátorban DJ Paplan örökzöld slágerválogatásaira, amíg hajnali négykor végül be nem zárta az izzadságszagú bazárt.

Mint egy telefosott búvárruha, úgy ébredt a csapat. Próbáltuk reggeli söreink mellett összerakni a hiányzó mozaikokat, mert ahogy sokan, én is csak arra emlékeztem, hogy másnaposra ittam magam.

Lenn a tóban tisztálkodott csobbant, aki bátrabb. A bikinis lányok tengerében többen jobbnak látták felcsatolni a műhast, ilyen állapotban véletlenül se nyomuljon rájuk senki aki nő, mert élvezkedni, csajozni akkor is ráér, ha lemegy a nap. Netalán ösztönző pontokért?

Ó még azok a pontok! Bár ez akciójáték több mint macho, tét nélkül szinglikörben vállalható: 1/3/5 pont járt a szokásos érdemekért, ismerősi körben csak fele pontért, és grátisz 10 pulykázásért (pulyka = orrnyergen megpihenő herezacskó).

Visszamenet megkérdeztem a jegyszedő asszonyságot, hányan lehetnek odabenn, szerinte. Azt válaszolta, kb. 1500 db bérletet adtak el, és úgy 90%-uk ment be közülük már az első napos napon, de a napijegyek eladási számáról fogalma sem volt, miként a 18. életévüket betöltött szűzlányok számáról sem. Viszont a jól értesültek magabiztosságával festette ideje korán az ördög szarvát a falra, miszerint a tévében a meteorológus azt mondta..., itt leintettem, hogy több kérdésem nincs, mégsem játszom riporteresdit, most ez nem nekem való, inkább folytatnám attól a pillanattól a feszes fesztiválérzést, amire még emlékszem.

A Panoráma Kemping területén délután 4-ig egyetlen uralkodó program volt, az pedig a csönd. Néhány civil sátor kínált még pár perces alternatívát (szörnyrajzoló verseny, hímzés, babzsákokon ücsörgés, adatlapkitöltés ajándék frizbiért), majd mikor megláttuk hogy lehet pókerezni sörért, megpróbáltuk, mondván mi baj lehet?

Talán mondanom sem kell, életemben először nyertem, sapkát arcomba húzva, és a maradékot is kitakaró napszemüvegben. 12 embert vertem ki. Nem hiába, a tét az tét, itt már érdemes volt bevetni a Korda Gyuri bácsi koncertjein ellesett és jól hangzó trükköket: „all in, és megadja, na ugye?”.

A hosszú játék miatt a masszív piálásnak csak később kezdtünk neki, ezért a pénteki nap amolyan sikertörténet. „Hello Líviusz, hello Bandi, hello Lecsó”, így köszöngettünk a pórnép között gyakran feltűnő máskor színpadi szereplőknek, és ők a legnagyobb természetességgel intettek vissza, mintha ismernénk egymást, bár mert több óra az előző estéből kiesett, még az is lehet; és hogy rögtön igazolva legyen a tézis, több vadidegennek tetsző csinos hajadon név szerint szólított minket. Nagyon bután néztünk egymásra! Honnan és mikor? Egy fültanú állítása szerint én oltogattam állítólag azzal az egyiket, hogy majd akkor nézheti meg a sátram, ha nem lesz ilyen koszos a lába. Ja kérem, én a tényeknél kevésbé fájó kifogást ösztönből így is tudok, részegen!

Drágám tévedtem. Pont ilyen névvel próbálgatta a rocksztár szakmát néhány ifjú titán a PEN-en, amikor odaértünk kedvenc, mosolygós pultoslányunkhoz, aki mindig színültig csapolta söreinket (330 Ft / 4 dl). Ő volt a biztos pont a rengetegben! Nem úgy a hangládákból áradó kornyika, amit simán becseréltünk a dumaszínházas Kőhalmi Zolira, vagyis sikeresen lecsúsztunk az Üllői Úti Fuck-ról, de még bő sörsorállás mellett is könnyedén megcsíptük a Pál Utcai Fiúkat. Majd Kaukázus a javának, és a 3 hülye Bëlga nekem. És én ott döbbentem rá először, a kemping másik végében, hogy lehetünk a FOO-n vagy több ezren. De még ekkor sem abból, hogy a tömegnyomorral kellett küzdenem, hanem hogy itt is jelen volt az egyenletesen eloszolt és kulturáltan szórakozó közönség, mely az intim szférám soha nem sértegette. Sőt! Jobbat mondok. Úgy tudtam kimenni WC-re, hogy utána még megvolt a helyem; és akkor itt teszem hozzá, hogy a „hugyozás fingás nélkül szart sem ér”, - mert kell!

A Kispál és a Borz meccsen megint együtt rúgta a társaság az MR2 nagyszínpad előtti domboldalon a földet. Apadó kézpénzkészletünkön néhány újonnan csatlakozó „téged is meghívlak” nevezési díja nagyot lendített, valamint egy pultban serénykedő lány, aki ragaszkodott ahhoz, hogy mi ötezressel fizettünk ötszázas helyett. A koncert természetesen jó volt. Érdekessége, hogy felfedeztünk a dalrepertoárban két db új számot (nem tudtunk velük énekelni sem mi, sem mások), ami Kiscsillagon innen újra feltételez némi kispálos műhelymunkát, sőt, talán egy új lemezt is, mely az ős alteros szívekben hiánypótló.

Koncertrázás zárásképp a fesztivál legférfiasabb hangja címet örökké bitorló Psycho Mutants fellépésére botorkáltunk egy kocsmából vissza. Bepisiltek mellettünk a lányok. A „Sexy Balkan Voodoobilly” önműfaj-meghatározás már magában is arról árulkodik, hogy zenéjük stílusa megkülönböztethető minden mástól, de mikor ott vagy az első sorban, és felsír a harmónika, dübörög a basszus, és teret nyer Karnics Zoltán delejes orgánuma, akkor vagy megszakad a szív, vagy beindul a bugi, de egy biztos, intenzív érzelmek nélkül képtelenség egy pszichomutáns koncertet megúszni.

„Ronda büdög”-ként ébredtünk másnap, erősen fokhagymás szájízzel. Felrémlett még a részeg lángosos arca, akinek úgy ötször kellett elmondani, hogy „nem tejfölös-sajtos lángost kérek”, de hát neki volt igaza, csak azt a portékát kínálta, amin több pénzt keresne.

Szombat délig kb. 10 fokot csökkent a levegő hőmérséklete. Hosszú ruhákban kezdtünk, mely jótékonyan takarta fáradt testünkön a titokzatos fekete bogarak csípésének egyre ijesztőbbé váló nyomát, de ha már így beköszöntött a kiránduló idő, volt közülünk egy aki bátor, és körbejárta az orfűi tavat. Nem vicc. Lesétált 8,5 fél kilométert! Majd amikor visszatért, mesélte, hogy „látott egy rőt színű lényt a temető mellett Tekeresnél, ami a kukából evett”. Le akarta fotózni nekünk, de az hosszú lábaival elszaladt.

Koradélután szakadt le az ég alja és ázott be sok sátor teteje. Megilletődött a tábor. Sokan a szemünk láttára telefonáltak haza aggódva szüleiknek, hogy jöjjenek értük előbb, mert itt már órák óta esik, cuppog a lábuk a cipőben, vizesek a cuccaik, és mert kilátás sincs arra, hogy a váratlanul jött csapadék elálljék. Hiába ez a legerősebb felhozatalú nap, több koncertélményre - szabadtéren - nincs igény.

Amatőrök. Itt jött ki nálunk a fesztiválévek és a rutin! Eső ellen köpönyeg, és a sátorban még pihenő négy liter tömény, este hétkor Boogie Mammán már együtt üvöltöttük az énekessel, hogy „gyönyörű a lány, csak a melle tiszta apja” - egy renitenst leszámítva, aki a sajtos spanglitól épp mindenkit szeretett, kivéve „azt a ribanc énekest, akinek előbb a szájába öntötte volna a sörét, aztán annak dobozát is, jól beletaposva”. Ténylegesen nehéz volt eldönteni, hogy szimpatikus-e a csóka, vagy épp nagyon irritáló, túlfűtött színpadi jelenléte és gyakran erőltetetten vicceskedései talán még azoknak is zavaró, akik amúgy a zenéjüket bírnák.

Heaven Street Sevenre kezdett megérni a sár. Lépteink óvatosabbá váltak, tekintetünk egy „mindenek felett” érzésről árulkodott, a sár is csak anyag, vízzel lejön, abból meg ugye hullik bőven, ez az utolsó nap, aki visszavonul, mind buzi, szóljék hát a rock'n'roll!

Vad Fruttikra előkerült az utolsó töltet, az alkoholos aranylövés, a kólás-jeges-citromos fehér rumok ízvilágát tisztán váltó markáns lengyel vodkaféle: hello Zsubi.

Kezdett szétcsúszni minden. Hol seggre estünk, hol arccal a sárba, hol oldalazva vittük le egymást a földre, de Quimby előtt még a teljes mezőny felsorakozott, csatasorban, csatak sárban, mint akik egy lövészárokból jöttek. Talán már barnát is izzadtunk. A sár mellett ragadt a cipőnkre fű, fa, virág, de egy ponton túl már semmi sem számít, csak a küzdés, hogy van még tovább!

A világhírű Kiscsillag kiverte emlékeink minden maradékát! Mellékhatásai a szernek minden irányú érzékeink tompították, egy ponton összemosódott a „szívembe örökre zártalak” és a Jägerbárból átszűrődő „nyaralni visz az álomhajó”, de már a színpadról is újraértelmezve jöttek le egyes darabok, mint pl.: „kosárlabdaedzők átigazolnak a pénz miatt”, vagy hogy „fesztiválozgatnak a pénz miatt”. A koncert vége felé Rátgéber Laci bácsi szaros-sáros melegítőben üvöltötte, hogy „fishing on Orfű”, és a közönség meg hagyta, hogy őket most kipecázzák - itt fejeztük be a cigánykodást.

Másnap? Volt. Összegzés? Húszpercenként kettő fosás. De ami a lényeg, hogy megint beigazolódott a tavalyi tétel, miszerint a Fishing on Orfű kötelező program, mikor készül a személyes fesztiválnaptár, már csak azért is, mert ez a fesztivál is szegényebb lenne nélkülünk!