Utolsó nap. A legnehezebb. Gondolatainkba hívatlan férkőzik be a "már csak egy" búja és derűje, a "csak azért is" makacssága, a "mindent bele" bíztató lendülete, mert holnaptól úgyis minden rutinná lesz, azaz újra beköszön a "NEM Sziget".

És akkor természetszerűleg előjönnek majd az elvonási tünetek. Orrfújás, izomláz, édes kesergések, villódzó emlékképek, melyekkel küzdünk még egy darabig, amíg meg nem szelídülnek, és az idő jótékony homályában egy gyönyörű fejezetté nem lesznek.

K-hídon beléptetés, a lekopott "ottalvós" karszalaggal idén utoljára. Hórukk. Ami eddig a tervek megvalósításaiból kimaradt, talán még valósággá válhat, hátha, mély eltökéltség fészkel a szememben, az eltéríthetetlenek diszkrét bája, akik eleven meggyőződésükből hiszik, hogy sorsukat egy szigorúan röghöz kötött órarend alakíthatja.

Egyedül vágtam hát neki az estének. Hiába hívott sznob lány, aki a 0. napon sátramban találóan megfogalmazta: "a különbség kettőnk között az, hogy neked csak egy nő kell, nekem meg te kellesz", nem engedtem a kísértésnek, rendületlenül haladtam tovább célom felé, a dirty rock fenegyerekeiből 1990-ben verbuválódott Sex Action-re, lázadó kamaszkorom megidézésére.

Üdítő volt. Feleleveníteni a már-már porosan pikáns dalszövegeket, sok szoktatásra mondjuk nem volt szükségem, hogy érezzem a Hammerworld színpadi szellemet, még akkor is, ha itt csajozni konkrétan necces, s nem csak mert a mezőny kedvenc színe a fekete...

Viszont azt nagyon szerettem, ahogy döglégy dobol. Szerényen. Mert a doboláshoz alázat kell, és ott hiába ő Ganxsta Zoli, a ki a fasza gyerek megmondóember, régi zenekarán belül nem keveri össze a szerepeket.

És közben jött a bulvár értékű hír, pár napon belül döglégy és szasza (az énekes) is kispapa lesz, avagy van remény, hogy a kiélt és görcsösen lázadó figuráknak is megjön egyszer a családépítéshez a kedve és az esze.

A koncsertó végén fejben elköszöntem minden helyi rocker arctól, és az irányt a Ludditák felé vettem. Széltoló brigád a két női MC, ki most barokk mádám pózban és korhű ruhákban tolta szövegeit, s benne azt a humort, fricskát és szójátékot (pl. ez a refréndarab megmaradt és tetszett: "pusztulj polár, hordjál pamut" - a globális felmelegedés mellett), mely annyira egyedi, hogy a magam fajta infantilis hobbi-betűkirakónak ők kötelező orvosi eset.

A Pesti Est színpadnál maradás és a Duna-kanyar legismertebb zenélő Brains-egyveleg kínálata felett végül is győzött a józan ész és a kíváncsiság, hogy ez a nagyszínpadot záró The Killers ki is lehet?

Présház felől indult a betámadás, hogy egyúttal a szigeti 18 nem pluszocskámnak életjelentsek, mikor magához képest is szokatlan nagy örömmel a gyönyörű Ivory blogbarátném a bejáratnál felfedezett.

Hohohohó, de jó a kedved - mondtam neki, s hogy ne szoríts úgy, bár én is imádlak téged! De valami most nem stimmel. Mi van veled? Erre azt válaszolta, hogy 1 órája szakított 4 hónapos kapcsolatával, éppen facér, no meg a becherovkák, és ettől most felszabadult. Sandán ránéztem, hogy értsem-e ezt úgy ahogy értem, hogy ha jöttöm illendőn mutatnám, akkor nyitott kapun kopogtatnék-e, mire ő azért megálljt intett, hogy nem úgy van az, bármennyire is minden kritériumnak megfelelek, mert van azért egy kivétel, az a +6 év korkülönbség, és ugye az ő javára. Vagyis ha majd egy házassági szándéknyilatkozatot leteszek az asztalára, akkor közös ügyünk onnantól még komoly tárgyalási alappá válhat.

Oh, már megint ez a korkülönbséges vesszőparipa! Mintha csak a magam előítéleteivel megspékelt elveit hallanám vissza, melyektől én is mindig tartok, ha csábító utamba kerül egy 20 mínusz főiskolás/egyetemista szenyoríta, és vele együtt egész nevelő családja.

De Ivory betyár jó parti, bakfitty, még gondolkodom rajta!

Közben azért odaért ő is, aki miatt erre jöttem, kismadárka. Innen együtt mentünk tovább, be a ZP vip-teraszra, hogy onnan nézzük a fő fellépőt barátnőivel, mikor pont beszaladtunk a szülei egymást ölelgető karjaiba. Ciki lett volna nem bemutatkoznom, ha már így alakult. És meg kell valljam, hihetetlen szimpatikus emberek voltak nem csak ránézésre (eleve, hogy a Szigeten harcoskodnak), de hogy nem akarták zavarba hozni semelyikünk azzal, hogy érdeklődjenek, mi is lányuk mellett az én státuszom - mintha én tudnám.

Na de ha Sziget van, buli van, a jelen a fontos, nem a jövő. Heaven Street Seven bármennyire is kötelező, ütötte sajnos a Mantra Porno, így egészében nem kivitelezhető, és az is csak egyedül, még hogy egyedül, megannyi elsöprendő gondolattal, nyugi, relax.

"100 forintért megtapsolunk" - olvastam közben egy táblán, igen, most erre van szükségem, instant öröm a zene szárnyán.

Hiperkarmára már csak akkor értem vissza, mikor épp feltette a szöveg-zseni Bérczesi Robi az egyáltalán nem költői kérdést: "honnan tudod, hogy álmodsz?" Jó kérdés, ízleltem, de hamar megadta a választ: "ha felkapcsolod a villanyt, és az nem kapcsolódik fel".
Ezek szerint egy globális áramszünet, az ringatna el?

Később ücsörögtünk még egy kiskocsmában, háttérben sláger-rádió szintű zeneszóval, ahol a francia fiatalok még az asztalokon is táncoltak, hasaltak, csúsztak, estek - nem zavarta őket, nem zavartatták maguk, hogy mindenki idiótának nézi őket, velünk ellentétben az utolsó napba eléggé belelendültek, bár a VOLT-terasznál már mi is megpróbáltuk, alig sikerülten; hiába, egy 8 napos munkás hét után (majd szórakozás, persze!) ez van, csak lemerült az a cink-szén fejes elem.

A műsorfüzetben egy egész oldalas hirdetést kitevően megújult (nem csak Müller Péter védjeggyé váló hajkorona fosztása miatt) Sziámira azért még a magyar irodalom és nyelvtan iránti hűségemből csak belestem. Hiszen e tárgyakban egyik kedvenc középiskolai tanárnőm, ki tudja milyen úton módon e rosszéletű társaságba énekesnői posztra keveredett, és azért be kell látni, hogy ez több mint vicces, hogy egy pedagógus karrierében ekkorát váltson, egy egész más formáját választva a fiatalság nevelésének.

Első sorba álltam, hogy megismerjen, de ő mint egy merev részeg, le nem, csak csőlátásban előre nézett.

Következett még egy utolsó menetelés a sátramig. Ez az utolsó, fejemben lüktetett, lassan jártam, tovább értem, magamba szívtam búcsúzóul ezt a sajátos környezetet, és aludni tértem.

Reggel szomorkás kép fogadott. Az elkerülhetetlen végítélet. Sátorbontók mindenütt, szemét, szemét, szemét, és az a kikopott szép zöld gyep.

Összepakoltam én is. Egy zsáknyivá lett egy hetes létem minden kelléke, kivéve egy sárga esőkabát, amely múltkori hősiességem záloga, melyet egy alkalommal még visszakérek.

Frappáns végszó kell? Ám legyen.
Kifelé menetemben egyszer még megálltam, és segítettem egy durván szétcsúszott lánynak sátra összehajtogatásában, mert láthatóan egyedül neki nem ment.

És közben elmúlt estéjét lényegében elmesélte:
"LSD-t sem kaptam, meg is erőszakoltak...", itt belenyúlt szoknyájába és megsimogatta punciját "...és a kisgyerek még belém is élvezett. Na jó. Nem nyavalygok."

Viszlát Sziget!

Ha egyszerre több napijegyes ismerősöd is kilátogat egy amúgy több napos eseményre, akkor a velük való találkozást vagy szakértő módon irányítani kell, vagy egy helyre terelni őket, vagy szimplán le kell szarni a fejüket, és hagyni hogy ők találjanak rád, és hálából fizessék a sörödet...

A szigeti Tankcsapdán való részvételi szándékukat jelezték nekem páran. Az negyed éve nem látott szájtáti harcos Nushe, egy ravasz kis "majd bulizunk még együtt"-tel 2 éve hitegető hazudós szexi spiné, a munkahelyi stressz okozta görcsök után lazulni vágyó két kollegám, és egyikük kíséretében még egy máglyára való és szépre érett tuti boszorkány; mondtam is mindnek, az E-Klub kocsmapultját támasztani jöjjenek, én majd láttatni fogom magam, ha engedi a tömeg.

Engedte. Mert hogy a mikro szinten tapasztalható lelkesedés makro szinten már nem ült meg. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára Tankcsapdán csak a keverőpult magasságáig az ácsorogni vágyó, lám mit tesz, ha a hétvégi fellépőből egy magyar zenekar hétközivé lesz, ez már a legelszántabb rajongóknak sem éri meg.

Lukács be is szólt. "Vannak itt még magyarok?" Mert akkor ők annak a néhánynak lereszelnének még egy dögös kis rock'n'rollt kevés összekötő szöveggel, mert ugye sok a daluk és idejük behatárolt, valami hiányérzete a végén valakinek úgyis lesz - ahogy nekem is, megint nem játszottak Jönnek a férgeket, se Mennyország Touristot.

Közben, mert voltunk és gyűltünk ott elegen, az ismerősök is ismerőseikkel, mindenki koccintott mindenkivel, csuhajja, retye-rutya, kezdődtek megint a másik neműekkel való kikezdések, de már taktikátlanul belevonva a pultos lányokat is, jaj szegények mit kellett (a szigeten valószínűleg nem először) viseljenek, pedig tartom én még a tavaly ilyenkor kialakult véleményemet, hogy őket fűzni alapvetően reménytelen hadművelet, hiszen reflexből mást sem csinál senki, amíg kér a vendég, bármely férfi vendég, úgyis kötelezően stíröli, és mert már nem egészen józan, viszont túl a jogos kezdeményezésen bátor, a rendelés mellé a maga bókját, mint hiúsági borravaló még odabiggyeszti, vagyis piszkosul nagy a konkurenciaharc, az esély kevés, ezt oda-vissza nehéz komolyan venni.

No de nem is kellet ennyire messzire menni ahhoz, hogy a férfi és nő szigeti viszonyokon valakivel össze tudjak veszni. Mert történt, hogy egy új növevény a társaságban felajánlotta nekem a szintén körünkben tartózkodó barátnőjét egy könnyű kis testi kalandra, egyetlen éjszakás szösszenetre, ha nekem tetszik! Mert hogy állítólag látszik a szememen, az "óriási puncisimogató szemeimen", hogy ennyire veszem csak komolyan a nőket!

Mi van? Mély ledöbbenésem után (hát nem is ismer, most lát életében először!) le is gurítottam a kezemben szorongatott maradék sört, megnéztem még egyszer a felkínált lehetőséget, és nagy levegőt véve azt válaszoltam: nem!

Erre még neki állt feljebb! Már hogy miért nem? Hogy biztos azért, mert azt hiszem magamról, hogy hú de jó pasi vagyok, ettől el vagyok szállva, és ehhez képest az ő barátnője rangon aluli, és azért nem.

Figyelj rám, nőci - mondtam neki -, majdnem!
Ez bennem és a legtöbb férfitársamban is úgy működik, attól teljesen függetlenül, hogy milyen minőségű alak néz vissza rá a tükörben, hogy ha bárhol meglátunk egy nőt, akkor róla azonnal kialakul a kép, és most férfiasan, hogy te is megértsd: "megbasznám, avagy nem?". Ha nekem tetszene a barátnőd, már tudna róla, észre vette volna, hidd el! Mert csak a nagyon részeg embereké az a szólás, hogy "lyuk, lyuk, csak a keret más!" Én kurvára válogatok, igen, és még meg is tehetem, hogy az évek alatt felállított színvonalamnál ócskább nőkkel ne menjek el. És ráadásként itt még csak külsőről beszélünk, figyelembe nem véve sok egyebet!

Az élesedő hangok hallatára boszorkányunk seprűnyélről még bemosott neki egy balegyenest: "Tamás szép fiú, és magasak az igényei. Ez így helyes!" Majd már csak nekem odasúgva: "mikor engem először láttál, melyik csoportba soroltál?".

Ez az egész ivászat, párbaj és udvarolgatás időben egész komolyan elhúzódott. Így lett a napi menü Moby Dick helyett háttérzeneként Tool, Napalm Death helyett (míg a pultos csajok hajnali 1-ig munkájukkal nem végeztek) kocsmazene, aztán meg különválás, majd szét onnan ki merre látott.

Pont aktuális, egy ilyen hülye este után én is épp rá gondoltam ugyanakkor, mikor jött tőle a hívás, a 18 éves szigeti lánytól a viszontlátásra való koordinátákkal, aztán bolyongás táncdalfeszt fan többedmagával (ők még megnézték diridongó Csonka Picit), itt rémlik egy kis ColorStar koncert, majd séta a különböző mókahelyek között a hideg estében, sok csók, s egy komolyabb(?) beszélgetés reggel negyed 6-ig, minek a végén széldzsekim kölcsönben a drágára adtam, hogy hazafelé, ha már nem marad velem, azért ne fázzon meg.

Kicsit romantikus hős vagyok. Ugye?

A szervezet már jelez. Prüsszög, köhög, szúr, nyilal, hasít. A maga részéről köszöni szépen a fesztiválból már kiszállna, bár tudja hogy nem lehet, bírnia kell, nincs szünet, hátra van még a vége, ha minden jó, a vége.

Testem sopánkodását, gondoltam egy merészet, elaltatom. Már a napindító világos söröm helyett is kedvenc nedűjével, egy Dreher Bakkal korrumpáltam, érezze már a gondoskodást és a törődést, végül is nekem van rá nagyobb szükségem, hogy kihordjon két lábon.

Professional kártyák tucatját akasztottam a nyakamba, hogy a K-hídon a motozást elkerüljem. Tiltott árú volt nálam, egy 2,5 literes kóla, mely ideális társnak tűnt a már 0. naptól sátramban pihenő lityi rum mellé, de milyen az én szerencsém, a security a táskám így is bevizsgálta. Roppant szakszerűen. Minden oldalról alaposan megtapogatva, ahogy azt ilyenkor kell, majd intett, hogy tovább. Mi van?

Na itt kezdtem először komolyan gyanakodni, hogy ez a nap nem a józanságról szól majd!

Kapkodtam a lábam, hogy a 18 órás (feszt)blogger találkozóra odaérjek, ha már az időpontot és a helyszínt olyan okosan a mega sláger gyáros (pl: "Olyan biztos voltam te benned, mert annyi mindent kaptam tetőled: Szifiliszt, kankót, trippert!") Nefogazz mellé leszerveztem, ehhez képest késtem, ők már egy másik helyre tovább is mentek, hogy hallják egymást, miközben virtuális faluk mögül kimászva ismerkednek. Ettől mondjuk még megtaláltam őket. Papplitával mire odakerültem, ezek a gonoszok már ott ültek a sziget.hu és fesztblog atyaúristenestül, Anástul, Komédiástul, Olaszmelóstul plusz budapesti tagozat (akik ünnepélyesen átadták a blogtornán elért 3. helyemért járó oklevelem) heten, és úgy képzeld el kedves olvasó, ittak! A szemetek! Ittak, ráadásul nem csak sört vagy bambit, hanem bort meg töményet... s bár ez már nem verseny, de igyekeztem behozni őket.

És ebben nem csak a zsebemből már fix kellékként kikandikáló sátramban bekevert, hanem az a tejfeles szájú ritka-egó főszerkesztő úr is jelentős részt vállalt, főként mikor a mezítlábas Sinéad O'Connor nyers danolászgatása alatt a VIP-teraszon előkerült az a nyomorult kupontömbje 500 forintos egységekben, ami olyan vastag volt, hogy azt 10 Sziget fesztivál alatt elinni sem lehetne, innentől felváltva hol pálinkák, hol becherek, uhh, hello világ, fordult egyet, előkészületi meccsét megkezdte egy szép baleset.

"A" tervből (Nefogazz! --> Monchichi Potencial --> Faithless --> Fun-Da-Mental --> Másfél feat Mc Zeek --> Zuboly) nagy hirtelenjében a mindig leporolható jó öreg "B" lett: igyunk, azt majd lesz valahogy!

És lett. Hármasfogatunkhoz csatlakozott még a Kordán tegnap megismert fiatalos szépség, akinek türelméhez minden elismerésem, mert az estnek további részét úgy mulatta át velem, hogy egy korty alkoholt sem ivott (lehet komoly beteg?), és mégis elviselt. Aztán Faithless-en, mikor a színpadon prédikálni kezdett az a törékeny fekete mágus, elvesztünk. A tömeg közepén voltunk ketten, majd már megint a szeparészben, néztük, táncoltunk, asszem, eléggé oda voltam már, mert innentől már szótöveket jegyzetelni is elfelejtettem, majd a következő emlékem 18-as karikásom hasonpajtás barátnői, a miniszoknyás Zalatnay Cini, és nem hiszem el, de a Hip-Hop Boyz!

Sírtam a gyönyörtől! Akkora elánnal jött ki ez a 3 tereprucis bohóc és próbált megfelelni maréknyi rajongótáboruknak és az őket kiröhögőknek, hogy azonnal a szívembe lopták maguk! Ezek a régi tánczsenik itt csak csetlettek-botlottak, ütköztek, hülyeségeket beszéltek, a színpadra csajokat hívtak, hátha őket élő pajzsként felhasználva több üres üdítős palack már nem találja el őket. Egyszerűen muszáj volt végignézni ezt a szánalmas fellépést, s csak eztán átigyekezni Másfélre.

Másfél, ami megint jó volt, csak ne lettem volna olyan álmos! Sokat kivett belőlem és meggyötört már ez a Sziget, több szervi elváltozásomban sáros, elkísértettem hát magam a közeli hálórészemig, felajánlva a mellettem maradást, mint nagyvonalú lehetőség, aztán kettecskén a hálózsákon már se szó, se beszéd, csak halkan zümmögő 'stand by' állapot részemről reggelig.

Ajajaj! Előre tudom, ha most megint idakanyarintok egy hiteles élménybeszámolót, akkor újra hallgathatom, hogy mennyire tipikusan önmagát ismétlő dolog az, amibe állandólag belefutok, hogy az életben nem nő már be a fejem lágya, hogy hiába nekem száz vagy akár ezer tapasztalat, ha ezekből soha, de soha nem tanulok...

Leszarom, Sziget van, rock'n'roll!

Lágy farvizeken eveztem délben. Arra ébredtem, hogy körülöttem mindenki valamit tereget a napra és szárogatja nedvességet kapott gönceit, én meg szemtelenül szárazon, mert még soha nem volt ilyen esőbíró sátram, nesze nekem egyrétegű tesco-cucc helyett az akciós Quechua - szebb is, jobb is, egy élmény benne, kit beinvitálok, bárki megláthatja.

Nagy zaba, forró tus, puha ágyikó, karosszékből blogolás - még gyorsan hazaszaladtam ezekért. Aztán vissza Szigetre, néhány nagyon ígéretesnek tűnő programért, amelyekkel elviekben úgy vagyok, hogy ha egyszerre több minden is érdekel, akkor azokat piorizálom, amelyek megtekintése normál bulinapokon klasszis kvalitásai miatt eleve esélytelen.

Így szépen felállított kis tervem a The Hives --> Akela --> Transe Express --> Emilie Simon --> Hooverphonic --> Zagar and The Underground Divas egész éjszakás nyúlvány, melyből nagyságrendileg 7%-os eredményt könyvelhettem a végén el, miként most gyenge voltam, engedtem a csábításnak, avagy magával sodortak a történések.

Mert amikor a 3 homokbuckával kicsinosított (a barmok szét se tolták azokat, hogy feligya a vizet) nagyszínpad előtti hatalmas dagonyához értem, már javában a Kispál és a Borz melegített. De valami fantasztikus népi vonós szekcióval kiegészülve, melynek okán földbe sárba gyökerezett a lábam, s csak néztem, néztem és néztem.

Amíg egy kollegám reám nem jelzett, hogy szívesen meghívna az E-Klub kocsmánál egy sörre. Nosza rajta, az csak pár lépés hátra; s ha már így, egy másik közös gyári munkás társunkat is odarendeltem, kiről olyan információim voltak, hogy szintén kinn tekereg barátnőjével céltalan a Szigeten. Hohohohó! Persze, hogy ebből nem egy, nem kettő, nem három sör lett.

Kispál végeztével ők a Hobót tűzték ki megvalósítandó tervnek, gondoltam, na jó, legalább odáig elkísérem őket, időmbe még bőven belefér, főként ha a Krisna-sátorban (tavaly kötelező program volt) is ugrálunk menet közben egyet. Természetesen minden műveletünk csak egy szikrányit húzódott el, ahogy egyre mélyebben folytunk bele a nem túl rózsás munkahelyi jövőnket taglaló esélylatolgatásokba, fizetésemelés vagy végkielégítés, más opció nincs, ez a jelen, néhány héten belül ezt mindegyikünk megtudja.

No de prózai mélységekből térjünk vissza az ábrándos költészetbe, javasoltam, úgy menjünk innen bármi további programra, hogy előbb megnézzük a napi Tibi-ciciket! Vizes póló verseny 2007 Sziget, rulez!

Talán mondanom sem kell, hogy mire odaértünk, a Táncdalfesztivál sátorból már kicsordult a tömeg. És még mindig, folyamatosan küzdötték be magukat az emberek, s ha egy említésnyi különbséget észrevetethetek, akkor a csajok még sokkal erőszakosabban, mint azt sóvárgó férfitársaim, őrület!

Késlekedésünk okán lábujjhegyről már csak a legjobb 4 meccsét nézhettük meg! "Menjen vagy maradjon?" vezényelte le kieséses alapon az Animal Cannibals a döntőket, mire a felhergelt összegyűltek a hangosabbnak van igaza ősi jog alapján ítéletet hozott, és egyúttal azt skandálta:"pólót le!"
A szebb nyert.

Míg a többiek úgy döntöttek tovább állnak, én bátorkodtam egyedül megkockáztatni a maradást a retro-fanatizált tömegben, akik már egyre türelmetlenebbül várták személyes hősüket, "All in" Korda Györgyöt és Balázs Klárit.

Mert ezen estére sikerült összeverbuválni egy igazán hálás közönséget. A fejek fölött szépen sorban táblák jelentek meg, rajtuk olyan feliratok, mint "Korda forever", "Gyuri Király", s ha meghatódásukhoz még ez sem lett volna elég, minden dalok között felharsant nekik a "nagyszínpad, nagyszínpad" ősi rigmus.

Huhh. Brutális volt, ahogy nem csak saját, de még innen-onnan kölcsönvett slágerek (Titanic, Nem vagyok Bond...) szakadatlan jöttek, hogy szinte már a Paff a bűvös sárkányt vártam, vagy inkább éreztem, ha nem jutok azonnal folyadékhoz, annyira ütős volt a meleg.

Meg is kérdeztem a mellettem álldogáló (éppen barátnőjétől egyedül hagyott) igen helyes kicsi leányt, hogy ő hogy van ezzel? Mit szólna, ha meghívnám egy bármire, amivel nem csak szomját csillapíthatná, de juthatna egy kicsivel több lélegzethez?

Hmm. Mikor ezt kimondtam, egy pillanatra már meg is bántam, hiszen ezzel a szöveggel pont eredetiségem adtam fel, s használtam egy minimum 100 éves klisét arra, hogy "hello bébi, tetszel".

És akkor mi van? Kérdezhetik az eredmény orientáltak! És akkor semmi! Válaszolhatom most már rá, mert egy cseppnyi bizonytalankodás után kijött velem inni, és akkor elkezdtünk beszélgetni.

Kedves, értelmes, jó humorú, nyitott kis szépség. A maga (fejre vigyázz!) 18 életévével is érződött rajta már némi Sziget-rutin, kb. úgy szokott mászkálni ő is egyik helyről a másikra, mint én, mintha csak kergetnék, mert ugye itt mint tudjuk, az a hátrány, ami az előny: a bőség.

Aztán valamiképp úgy adódott, hogy Korda Gyuriék után is képes voltam, és még megörökeltem magam mellett. Együtt mentünk Mester Tamás koncertre, aztán potya VIP kártyáinkkal a Zöld Pardon Szeparé részbe, majd hogy a tervből sikeres 7% kijöjjön valahogy, a Wan2 színpadi Zagar végére.

Itt a zene szárnyán ringatózva megcsókoltam, és ő engedte...

Gondoltam, most már nem hagyjuk abba, miénk ez az este, uccu tovább vicces esernyője alatt (mert az eső folymatosan esett) valami táncos partit keresve nagy karikát tettünk, minden létező helyre benézve, mikor hajnali 4 tájékán előkerült a barátnőtől való hazamenős függősége, és én majdnem a bejáratig (sátram menedékét nem felajánlva, mert mégis csak) kikísértem.
Telefonszáma elmentve.

A Mokka Cukából kifelé az egyetlen száraz csapáson még egy mutatós külföldi leánnyal szembe ütköztem. Derekam megfogta, lenyűgözni valóan nézett, majd köztünk a következő párbeszéd hangzott el (ő kezdte):
- Hello.
- Hello.
- What's up?
- Nothing.
Aztán kikerültük egymást, és hiába a hihetetlen magasan szálló labda, még utána sem néztem - ezt diktálta becsületem. Nyugovóra tértem.

Nagyot aludtam. Egyedül a sátramban, szépeket álmodtam, s reggel mikor felébredtem, már kívántam a folytatást, illetve az esti kimaradást, az ütemes partit, és rá kellett jönnöm, hogy nem hülye ez a Mokka Cuka, mit a szigeti programfüzet még csak térképen sem említ, hogy egész hétre meghirdette a reggel 5-kor nyitó és délután 2-ig tartó after partit - a legkitartóbbaknak. Így történt, hogy egy pillanatra bedugtam oda az orrom, s órákig ottragadtam.

Délután aztán jött a bomba hír, hogy egy második világháborús aknagrátátot találtak a sátrak között a parton, a pesti oldalon a kék övezetben. A tűzszerészek szerint állapota szállíthatatlan volt, helyben kellett felrobbantani a szerkezetet; és a hangosbemondó szerint nem is ez az egyetlen ok volt, ami miatt az ott lakóknak el kellett hagyni a helyet, mert az északi országrészben már megkezdődtek az itt éjjelre jósolt esőzések, ami miatt a Duna folyóvíz hozama kissé begerjedt.

Nem úgy én. Mert mire is? Nekem tetszetős koncertet időben közel s távol a listámon nem találtam, ellenben prognosztizálható volt a péntek miatt egy bitang nagy tömeg, mert a sok munkahetét levedlő napijegyes ilyenkor mindig gondol kettőt, amiből az egyik, hogy turistáskodjanak egy pindurkát, ha már idepottyant ölükbe ez a Sziget.

Háháhá-háháhá, kac-kac-kukac! De megszívták, megszívták! Bár kronológiailag ezt ekkor még én sem tudtam, csak az erősödő szélből és az esőillatból sejteni véltem.

Miként függőségem nem volt semmi, elhatároztam: körbe nézek.

Először is megvizsgáltam, hogy áll a Sziget-Pannon háború, éppen ki vezet.
Hogy az a lepukkant, romos, ablakai bedobált épület (mögötte találóan a Zúzda színpaddal) a külvilág felé prezentálva hogy lett, hogy mennyien táncolnak ott vagy állnak náluk sorba, az embereket ez az egész marketing-csata egyáltalán érdekli-e.

A legújabb fejlemények alapján jelentem, hogy pénztárca érzékenyen igenis érdekelheti. Mert a Pannon válasza az ő bejutási trükkjét becsmérlő kifeszített molinóra, hogy a Jászaitól 400 Ft-os jegyárral közlekedő Radio1-es hajók ellenében ők sajátokat béreltek, és egész konkrétan a kassza elől halásszák el a fizetőképes keresletet, majd ingyen beviszik őket, mi több a hajóúton még repi-ajándékokat is kapnak illetve nyerhetnek.
Szerintem vicces.

Ha már a környéken jártam, a Pesti Est színpadra is rálestem, mert éppen kezdődött a The Moog. Nekem ugyanis rég gyanús az a csapat, amelyet a negatív kritikák úgy általában elkerülnek, emellett mocskosul fiatalok (nagy reménységek), és akiket külföldön már hihetetlen nagy sikerek is értek!
Ahogy én azt sejtettem. Én még ilyen színpadias szánalmat talán soha nem láttam, amit az együttes énekese produkált - az a mimika, az a mozgás, az a nagyarc, ehh. Zenéjük még hogy úttörő? Egy tizenéves lányokhoz szóló angol nyelven (itthon?) nyivákolás!

Aztán néztem egy minimál Pink-et, mert mégis csak popdíva, vagy mi ez a nő, ne haljak már meg úgy, hogy nem láttam őtet, bár lenyűgözni ő sem tudott, stílusával itt a Szigeten kicsit eltévedt.

És itt kezdett először cseperészni... és én elmentem a sátramba az esőkabátért.

Madness-re kis kerülővel menet beleütköztem egy kom-tech szakos régi osztálytársamba és mákvirágba, akikkel végre valahára valamit már inni kellett. Hiányzott. Mert egyedül ugye már mégsem, de ha nincs bennem semmi töltet, akkor én még azt is fikázom, amit elvileg lehetetlen.

A brittül szórakoztató 3+2 közben aztán megvitattuk az eheti eseményeket, meg azt a tömegundort, amit szigetenként mindig okoz a péntek, és még azt is kiszámoltuk statisztikai alapon, hogy ha csajozni akarnék, akkor mire is készüljek.

Kb. 25.000 szigeten tartózkodó nővel számoltunk, akiknek a fele facér, s elvben hajlandó egy kalandra. Ezek közül levontuk azokat, aki hozzám túl öreg/fiatal, nem jövök be neki, leszbikus, vagy csak szimplán aszexuális sörimádó fajta. A pontos szám így lecsökkent 3.369-re.
Arról már nem szólt a fáma, hogy ez a 3.369, aki hajlandóságot mutatna arra, hogy bejöjjön velem a sátramba, az én igényeimnek mennyire felelne meg, s ha már ott feküdnének, mennyire lennének engedékenyek... Lehet, ez még a Szigeten sem egy könnyű játszma?

Koncert után egyedül indultam el a Táncdalfesztiválra, de az Unikum Next kamionnál valahogy leragadtam. Nesze nekem, hiányoltam tegnap a Balkan Fanatikból Mc Jammint, most oda kaptam az orcámba, egyenesen, mélyen belenézett a szemembe, hogy ott sem hagyhattam addig, amíg tartott a fellépti ideje.

Velem egy napon született középiskolai ex-osztálytársam DJ Bal közben a Party Arénában osztotta a Bladerunners törtető igéjét a hétvégelő népnek, persze oda is benéztem, a fülem tán még most is attól cseng, mert ott orrba-szájba lökött a drumm'n'bass, leírhatatlan kilowatt számban.

Némi csúszással (a vizespóló versenyről megint lemaradva) csak eljutottam célomhoz, a Neoton Familiára. Alias Csepregi Éva hergelte nosztalgikus mámorba a közönség azon részét, aki egyáltalán befért a sátorba - bevallom, én a 4. számnál tovább bennmaradni már nem is próbáltam, mert ami nyomás ott rám nehezedett, az szerintem még egy Metallicán is csak szelídebb lehet.

Ha már így adódott, irányba fordítottam magam és átmentem Ganxsta Zoltánra. Hát nem mondom, hogy nem voltak iszonytatóan bebaszva a börtönruhában fellépő díszhuszárok, de hát meg lehet már a kellő rutinjuk, nem hibáztak, másfél órán keresztül aláztak, pináztak, kurváztak, piáltak, ahogy azt a közönség tőlük elvárja!
És a csajok is. Ezen mindig meglepődöm, hogy emancipált nőiességük ilyenkor hova teszik, de biztos a fülük mögé a kispolcra, ahova tették vizes hajukat is, egyre többen.

Mert amíg a koncert tartott, tartós szakadásnak indult az ég, és merő egy árterületté változtatta az egész Szigetet. Kikerülhetetlen tócsák hívogatták lábmosásra a sötétben egyensúlyozni is alig képes népet, s mint vadcsapdák, néha cupp, már bokáig el is nyeltek.
És most itt jön újra a "háháhá-háháhá, kac-kac-kukac, de megszívták, megszívták" szöveg! Nesztek nektek alkalmi tömeg, a finnyás seggetek most jól beázott, majd legközelebb időjárás-jelentést is néztek és esőkabátot hoztok mielőtt kijönnétek, vagy csak simán otthon maradtok! Mondjuk szombaton. Mikor ugyan ilyen mocskos körülményekre számíthattok!

A keménymag mondjuk az egész hirtelen jött áldást magasról leszarta. Fedett tánchelyet keresett, s hajnalig még nagyobb hőfokon, s még több melegítőt elfogyasztva ropta, ahogy természetesen én is, a présházi lakodalmas kocsmazenétől a Volt-kocsma 80-as évek slágereit játszó helyein át megpróbáltam mindent, sőt még egy fél órácskát a Bahián is mozogtam a Trottel Stereo Dream pszicho-sámánista délceg muzsikájára, mígnem rájöttem, hogy itt nőknek már se híre, se nyoma, és átléptem a jolly joker Magic Mirrorba.

Út közben két reménytelenül eltévedő fiatalt (egyikük egy gyönyörű lány és a pasival nem együtt voltak) még magammal csábítottam, a srác meg hálája jeléül meghívott minket sörre és becherovkára, én meg ha már úgy adódott, elfogadtam.

Már világos volt, mikor a kialakult sártengeren végigcsúszva a sátramba fáradtan landoltam.

Ja és vasárnapra egy fixnek tűnő program, akit érint, csatlakozhat:

Jobb és bal csipám két határozott mozdulattal kentem szét gyűrött arcszerkezetemen, mikor is a már régről ismerős fesztivál-helyzetkép hangos köszönéssel fogadott reggel. Egyik oldalt a zuhanyozni és fogmosni induló kicsi bimbók rántották fel a sátor cipzárakat és tekintgettek ki a sajátos sziget élővilágra bamba fejjel, másik oldalt a masszív bulihiénák tomboltak még és űzték a vidám afterpartijuk kezükben sörrel, vagy épp gyanútlan hopp, ájultak el spontán a nagy hejehuja közben, a hűsben.

Ekkor tűnt fel nekem először az "Insomnia Guinness Pódium", melyen mint ahogy most utána néztem, összesen 100-nál is több fiatal zenekar koncertezik megállás nélkül már a 0. naptól elkezdődően, vagyis úgy döntöttem, hogy céltalanul bolyongó arra jártamban egy kísérletet ez mindig megér, hisz az is lehet, hogy az eljövendő évek új csillagai már ott toporognak, és totál be vannak szarva éppen.
Esetleg a látszat 16 év átlagéletkorral bajlódó húzott szemű sárga kislánnyal felálló Félóra (ex-Sajt zenekar)?

A késő délelőttöt és kora délutánt Sziget-mentesen, egyúttal esőtől szárazon kihúztam. Ám visszatértemkor a tócsákat már alig tudtam, viszont lényegesen több levegőhöz jutottam, hogy nem volt már mindenütt por, csak az a szaros rock'n'roll, mely a programfüzet szerint iszonyú erős estét feltételezett - ha csak menet közben el nem térítenek.

Jelzem, erős voltam, nem hagytam magam, csak pár perces találkozások lettek minden olyan összefutásból, ahol nem én jöttem ki tervgyőztesen, mert estémet gondolatban már nagyon felépítettem azokból a zenei terméskövekből, amelyeket évek óta gyűjtögettem.

Sajnos Hollywoodoo-ról és a Strong Deformity javáról még ezzel a szent elhatározással is lekéstem. Pedig tuti kár volt érte, mert amire még odaértem, az annyira de ütős, zúzós, vérprofi numetál volt, hogy azt hittem a hajam is eldobom. Félelmetes, mit tudnak a hangszereikből kicsikarni ezek a fiúk!

A Wan2 színpad előtti Lovarda kocsmában aztán ismét régi ismerősökbe botlottam, akik úgy döntöttek, hogy a The Chemical Brothers előtti háromnegyed órát pont sörözgetéssel töltik el, egye fene, vallásomba miként ez nem ütközött, csatlakoztam. Csakhogy! Miután a nagy hirtelenségben legurult egy, javasoltam, ugorjunk már át a Pesti Esthez A Kutya vacsorájára, mert ugye az a Quimby-s Varga Líviusznak a zenekara, melyben markáns hangjával végig ő dalol, és ha szerencsénk van, akkor az a nagyszínpadi gigasztárok előtt így még egy hasznos fél óra, amit egyikünk sem bán meg.

Vagy mégis? Pedig olyan okosan kiszámoltam. Mihez képest minimum 1 órát töketlenkedtek ezek a nyomorult anyaszomorítók a beállással, mert nem hallatszott az orgona, rakoncátlankodott a technika, vagy ha gonosz akarnék lenni, akkor lehet csak az volt a baj, hogy egy 1 albumos zenekar nem tudott volna a 23 órás csendrendeletig elég dalt játszani. Noha minden daluk gyöngyszem. Pörgős és energikus. Ráadásul amilyen ittasak voltak, olyannyira jófejek is, például élő egyenes adásban küldte el tökét illusztrisan megmarkolva Líviusz egy "mi a vér van itt, testvér?" kiszólással a Radiocafé 98.6 riporterét, aki ezt frappánsan lereagálta, hogy: "mindenkinek van egy pláza, az enyém te lehetnél".

Mire 21:50-kor nekikezdtek, hátunk mögött már 15 perce szólt a két kémikus testvér, akik egy akkora látvánnyal jöttek ennek az estének neki, mint nekem a Balaton. Sőt! A cuccuk még jól is szólt! Avagy hibátlan, csúcsszuper, ördögi diszkó tombolt ott a nagyszínpad előtti nedves homokban, épp csak valamiért minket nem doppingolt.

... és ezúttal még többen, mint akik jöttünk, visszasétáltunk a Kutyaütőkhöz, látva tőlük még vagy 3 sose tapasztalt számot, melyből a zárót basszus, hanyatt fekve prezentálták!

Innen átügettünk Anima Sound Systemre, ahol akaratlan is észre kellett vennem, hogy a színpadon ugráló londoni illetőségű mikrofonfejű koponyás pólós fekete srác, az már a Strong Deformityn is vendégművészként nyomta, hej, ennek a figurának kis hazánkba jó sok babér termett!

Következő merész ötletemmel aztán már magamra maradtam. Halk nevetgéléstől övezve, pusztán erkölcsi támogatással a Táncdalfesztivál sátorhoz átsurrantam, és a manapság 3 tagúra fogyatkozott Dolly Roll playback hakniját végig tomboltam! "Micsoda dalárda!", ahogy Sziszi (aki tépi a gitárt) találóan megfogalmazta!

És mennyi itt a szép és vidám lányka, tettem magamban hozzá, főként hogy mielőtt az első lépést megint megtettem volna, ketten kiszúrtak maguknak, és táncra invitáltak.

A műsor végével aztán megint rohantam vissza az Arany Ászok sátorba egy kis csángó technora, mert a Balkan Fanatik már javában nyomta, bár legnagyobb bánatomra új lemezük az első színvonalát már nem hozza, vagy csak Annát hiányolom belőle? Ki tudja? Lehet. Ő olyan kis perverz hajasbaba bestia, ő a prím, a prém, melyet minden férfi kiaggatna szobája falára, akkora vad, akkora dög, akkora állat.

S miként a színpadon most is csak percekre volt jelen, megint átcipeltem sörszívó belem a Wan2-ba.

Ahol már Lovasiék nyomták a popot a Kiscsillaggal. Balladát halmoztak balladákra, melynek közvetlen hatásaként (nem csak a ritmikára) dülöngélni kezdtem, másodpercekre el-el szundítottam, de mikor egy dőlésszöget túllépve felébredtem, már megújult erővel, mélyről jött energiákkal folytattam is a táncot, a nem túl vidámat, a búcsúnóta "Ha én lennék a szerelmed" szövegére egy hangyányit még el is érzékenyültem, hogy pont ott talál meg a bánat, hogy kié is, meg mikor és hol van Ő, vagy csak nem vettem észre és engedtem messzi szélnek; milyen mondat ez itt már, hú de nyálas?!

Alvás előtt egy kis Varga Zsuzsa még pont ideális levezetésnek tűnt. Mondom levezetésnek, mert a partisátrakat, bár amúgy rendszerű Sziget program, már nem látogattam meg, mert jó pár kilométer súlyát akartam levenni a cipőmmel, melyet lelkemről azzal már sikerült, hogy az első kocsmában isten tudja kikkel ad hoc szerűen nem ragadtam le, avagy ha én valamit akarok, ha valami érdekel, akkor azt tűzön-vízen, akár egyedül is véghez viszem.

Lehet, hogy már a második napon teljesítettem a heti koncertszám tervet?

Munka után és főleg előtt csak szigetelGETni lehet. Így érdemes? Kérdeztem többször is magamtól a gyárból kifelé jövet, hiszen a karszalagosok területére még be sem léptem, amikor már le akart ragadni a szemem, ó mi lesz így a bevezető napon velem? Biztos ami biztos, néhány kora esti matinét a programfüzetből kinéztem, hogy valami mankóm azért legyen.

A Sziget programkínálatának bősége 60.000 látogató egyidejű lehetősége, ahol szinte elképzelhetetlen (ha csak nem eleve minden fesztivált elutasító típus vagy), hogy szórakozást keresve se találj! Vagy csak haladsz céltalan utakon, és megvárod, amíg a program lesz az, vagy egy ezer éve nem látott pajtásod, akibe beleütközöl, és máris tőled függettlen események közepébe pottyantva sodor az ár!

Hívott pl. a hűbazzeg kategóriás lány (azelőtt soha), hogy ajándékba kapott cégétől egy hetijegyet - mennyire örült volna neki az a két szakadt rockerarc, akik a bejárat előtt "szigetjegyre gyűjtök" és "én is" tábláikkal alamizsnát szedtek-, hogy most kijönne minden este, bármennyire nem az ő stílusa, s hogy foglalkoznék-e kicsit vele, mert szigetszűzként azt sem tudja, itt ki kivel van. Hát persze. Aztán egy simlis cimborám és neje meg már eleve úgy, hogy a söröm ki van kérve, csak jöjjek érte (ügyes!), aminek a vége egy tartós együtt bandázás lett, melyhez Kaukázus koncerten csatlakozott még egy a szintén közös neveldéből szöktetett kacér-gyerek, jaj, szörnyű, a folyománya szilvapálinkázás lett, meg a Professional Area & Lounge-ba egy névre szóló belépő, mely boltíves bejárat az időben korlátlan nethez, a kényelmes babzsákokhoz, egzotikus táj kurvákhoz, tanyasi masszáshoz és egy egész sor luxus WC-hez!

Majd mint mindenki, így négyesben elmentünk mi is a nagyszínpadhoz Manu Chaot-t nézni, melyet általános hozzá nem értésemből fakadóan nagyon most nem is elemeznék, mindenesetre az áramszünet, ami néhány másodperc erejéig félbevágta, szerintem a szervezőknek gigaciki, főként úgy, hogy ez nem csak egy vicces kedvű színpadi biztosítékról szólt, de sötétségbe borult az egész környék: utcák, kocsmák, kisszínpadok, árusok. És azoknak nem jutott ám a vésztartalékból, ők elektromosság nélkül maradtak egész sokáig! Vajon a sok "nem működik" és a "sötétben elnéztem valamit" mennyibe fájt nekik?

Bárhogy is, utópisztikus volt a gyér vészfényforrások között egy csend uralta vidéken átsétálni a világzenei színpadhoz az albínó néger zenész Salif Keita-ra, de még fél órára rá vissza is, eszembe is jutott a híres reklámszlogen negátja, "ha áram nincs, semmi nincs", csak 9 hónappal később a megugró népszaporulat.

Manu Chao végén aztán összefutottam a spirituális észosztó zsuzsilánnyal és maréknyi csapatával, és jól bemutattam nekik. Néhány dolgot a világból, ami hallomásból talán minden első bálozót megrémít, de amire rutinommal én már legyintek, tessék csak tessék!

Mi más akkor, mint mélyvíz, produkció, Magic Mirror, ahol a szokásos tátogós kissé béna transzfesztita-blokk után Patrick és Johan forró feketén fehér táncmutatványa bitang mód sült el, bár alkalmi társaságom tagjainak arcán annak ellenére hogy igen csak megült a döbbenet, szerintem élvezték.

Aztán fürge útikalauzként átsuhantam velük a Meduzán, Party Arénán, néhány utcácskán és kiskocsmán, amíg elértünk a Wan2-ig, ahol is Yonderboi and the Kings of Oblivion suhintotta talpunk alá az odavalót, én meg a mellét, mert nehogy már pont arról ne szóljon a beszéd, hogy szegény kicsi zsu, modern szüzanyáink erkölcsi nevelője, képes legyen arra, hogy egy hosszú csóknak velem ellenálljék...

Én kivártam a koncert végét, ők nem. De nekik még folytatódik a munkahét, nekem már nem.
Jippijáé!

Szűken nevezett álmos bloggermezőnyben az első...

Ambivalens.

Köszönés a résztíró szavazóknak, gratul a még futottaknak!

A HVG Golden Blog vadhajtása vagyunk, a Sziget.hu nevelt csemetéje - örömködéseink szeparé.

Kár.

100-ból 1 dilettáns delikvens...

Van a Szigetnek egy másik arca. Egy nekem rácsodálkozni való nappali, az éjszakák parti szűrőjétől kitakart, amolyan giga búcsú, vásári bazár és turistalátványosságok remixe, hol a programok középdélután kezdődnek, előtte meg az alvó nagy semmi. Ha csak nem?

Találja valaki ugyanúgy élvezetesnek a jövő-menő emberek forgatagát, mint mondjuk én.
A különféle nációk temperamentumainak vizsgálatát. A fizimiskák nyúzottsági összefüggéseit az elmúlt éjjelek bulijain eltöltött idővel. Az extrém külsőségek mögött meghúzódó hétköznapokra jutó valós imidzst. A szerelmesek viszonyából múltjuk, jelenük, és a kohéziót, minek alapján. A női és férfi szinglihordák alkalmi párbevállalósági faktorát. Korokat, foglalkozást, asztrójegyet. Családi állapotot, jómódúságot, vallási hovatartozást. És a többit... Jó játék, ráérő blogíró hülyegyerekeknek.

Mert kedden reggel ráértem. Korán fekvés után korán ébredtem, tiszta fejjel körbenéztem, s láttam a másvilágot. Vízért sorokat ki-ki-állót, lapforma lumináriumot, pöttyös kalandparkban sisere kölyköket, híg csokiban fürdő ruhás nőciket, a Rockinformon délben fellépő csini hörgő Angelusokat, gyakorló mutatványosokat, hétpróbás főpróbás repülő hegedűsöket, mi nagyon komoly volt. Nevezetes Transe Express zenélő francia társulat, kik egy része úgy 30 méter magasból volt belógatva egy daruról, úgy heten, mint a gonosz marionettbábuk a légbe: egy artista, egy énekes, egy csellista, meg Matyi és a hegedűsök; alattuk vagy 10 vidám kongás, szemben velük egy komplett rockzenekar valami futurisztikus muzsikajárgányon - és ez támadt be így látványban, hangzásban, egyszerre! Csoda, ha eztán Asziszi Szent Rita, hogy engem kell összeszedni?

Majd csatlakozni jöttek többen és többen, majd többnél is többen, a populárisan legnívósabb napra. Volt olyan, kivel elmentem egy kis energiaátadós relaxra (hátha kicsípik torkomból és orromból a hivatlan vendégeket), volt kivel az automata színház múlt századelős óriás zenedobozát látogattam, s volt kivel kislabdákat dobálóztam fekete lyukakba.

No de azért volt olyan is, kivel oly töményen csempészkészültünk rá Animára, melyet a héten nem is ittunk, mert nem volt legál a kocsmarepertoárba. Ja. A nagyszínpados Hang Szisztematikára, mely elé időben, a Présház elé térben odacsődítettük az összes napijegyes perverz társaságunkra vágyót, azt persze hogy a fele se. Talált oda, vagy veszett el a veszett tömegben. Bénák. Vagy direkte megúszták, hogy egy veterán bulihuligánnal kelljen átmulatni az elkövetkezendőket? Minden esetre métereket tágítottunk, és akkor is csak homoki csik ló mód arról a pontról egész a Prodigy befejeztéig. Jaj, milyen nézőközönséggel hígult a békés fajtánk? Az, hogy az állandó partiaréna vendégeket is két órával előbb csípte meg a bolha s alkottak velünk szoros testtömeget, ez csak a kisebbik rossz. A nagyobbik, hogy az alapvetően bunkó Szigetet elitélő fajokat is megmozgatta a 10 éve úttörő és romboló fájersztárter, hogy rakódjék le nehéz vízkő a szervezetükben, és aztán vigyék el őket a rézfaszú baglyok!

Oszoljatok, oszoljatok, nektek a mókának vége. Mi meg elmentünk még utoljára a szemmel cicisimogató vizespólós térre, hol megdöbbenten vettem ügyre, hogy sok a jelentkező, formás keblű és bátor, minden férfit meggátol abban, hogy hátat fordítsanak nekik. Ravasz bestiák, tudtam volna mutatni nekik egy privát bulit...

Ha nem akartam volna minden áron végignézni a Balkan Fanatik produkcióját, hol e napon először adódott az esély egy elférő táncra, mely beleszart magasról a maradék energiák vészszint alatti pislákolásába, így azt simán felélte, hogy szinte csak a feltételes reflex és a papírszalagos ismerősök tisztelete vitt át a Medzsikbe.

Mely aztán majdnem megint izgalmassá lett azzal, hogy megtalált egy fogadással egy drága, melynek tétje mindegy, lényege az alakulása, hogy 10 percen belül kell neki egy csók egy vérmes sráccal, s ha az elsőszámú kiszemelt nem, akkor majd én. No persze. És a férfiúi büszkeség?

Hajnali feladás, déli pakolás, szomszédok elköszön, málha becsuk. Benne tárgyi bizonyítékok, hogy idén is itt voltam és jövőre is leszek.

Leszokni erről mikor lehet?

Okos test beszédes, és bármikor képes önnön érdekében tüneteket produkálni, hogy legyen már elég a fesztelen kihasználásából, hisz neki is lennének olyan alapvető testjogi igényei, mint mondjuk az alvás, hideg éjjeleken a melegbe tevés, a szilárd halmazállapotú energiaforrások, valamint az alkohol tartalmú italok mértékletesebb bevitele, illetve tejre és vitaminos rostos gyümölcslevekre cseréje; de az évi egyetlen hét Sziget alatt mégis ki hallgatna rája?

Nehéz ügy. Hatodik napra ténylegesen jelentkezni kezdtek részvételre a fentebb említettek okán azok a fizikai fájdalmak, melyek a fáradékonyságon, orrfolyáson, köhögésen, izomlázon túlmutatón olyan torokfájásban csúcsosodtak ki, melyet brutális sokként élt meg a szervezet minden korty hideg sör után. Trükköznöm kellett. Ezen alkalomkor csak a sötétedéskor vetettem vissza magam a közösségi mulatozásba, ezzel elérvén, hogy nagyságrendekkel csökkentenem sikerült az arany maláta nedü iránti kívánalmam, és beértem a hőfokában és -érzetében fölé mutató 2:1-es boroskólákkal.

Az elkövetkezendő két napra szóló biztos és rafinált recept reményében Neoton Famílián nyitottuk a Táncdalfesztiválban a hóka-mókát, ahol nem hiszitek el mennyi fiatalabb kiadású (pedig az eredeti is jól tartja magát) fürtös szőke Csepregi Éva ropta, és ráadásként kiváló szinészi kvalitásokkkal "húzták fel a vitorlááát", miközben öröm az csillogott a szemükben.
Hogy a csajozni odatévedő két olasz dzsigoló kommunista magyar múltjuk híján nem is érthette a sátor egészét telefröccsöntő lelkességet, bezzeg ha egy sikeres honi nyelvtanfolyam okán mondjuk a dalszöveget, na az eszükkel azt sem köszönték volna meg! Tarzan, Sandokan, Santa Maria, 300 éves játék már a yoyo, ne de kérdezd már meg mire való ez a mélyen szántó mondandó, s hogy miként fogantak anno és milyen ihlettől vezérelve? Na mindegy, egyszerű népnek elég ha ajkukra áll a refrénje, ebben meg ugye semmi hiba. Ej, ej, Ádám és Éva, mindezek ellenére tiétek az idei igazi személyes sziget-balladám kitüntető díja, mert majd meghatódtam, mikor szívemből énekeltétek: "Ne hidd azt, hogy senki se' szeret, Szoríts jobban, melletted vagyok én! Új kedvest egy még újabb követ, De barátságunk csillagidőt ígér. / Én is őrzöm arcomat, sajátodat te is félted. Leláncolnád önmagad, közben szabadságod kéred, Visszakéred. / Holnap hajnalig ébren őrizzük álmunk, Holnap hajnalig mindent rendben találunk. Érintsd meg a lelkem még egyszer, Érintsd meg, és aztán engedj el! Holnap hajnalig őszintén ölelj még, ölelj még! / Ha úgy érzed, hogy senki se' szeret, Rohanj hozzám, melletted leszek én! Éjszakánk már nem lehet ilyen, De barátságunk védeni fog, ne félj!"

Lelkem felkavart ingoványos talaját átszelve így jutottunk el Colorstarra, mi kúúúl, s megint nem okozott csalódást; ők zenéltek, én táncoltam elejétől végig, ahogy a szereposztás és a ritmus kiosztott.
Aztán pedig... sztenderd Varázstükör-ház? Ááá, kivételesen olyan gyenge muzsikákkal operálták a vegyespáros cseppnyi erotikára vágyókat, hogy csak az maradt, akinek abszolút megszokásból húzzák, vagy mert tart tőle hogy máshol kiszúrná egy homofób horda az enyelgésüket, azt akkor mit tudom én mi minden történne, vagy mert ez a Sziget, tán semmi sem?
Jó. Ez van, illetve ez nincs, kényszeredett döntéshelyzetbe kerültem, de magabiztos vagyok, hát bevállaltuk hogy egyéb bulihelyszínt keresünk, kifulladásig. Végeredmény egy minimál karaoke kisszínpadnál csápolás, azt sitty és sutty, pilláinkon rebegett, betegeskedő testünkben remegett a már említett kifulladás, bocs emberek, tudom, gyenge vagyok, de higgyétek el, a hajnal 4-kor sátorhoz indulás magamnak volt a legnagyobb ciki.

Vasárnap, pihenőnap, ki ezt antik kitalálta, még el sem képzelhette a Szigetet, különben nem tehetette volna ki az ablakba se az ilyenül felelőtlen kijelentéseket, de még sátorba se, ha korban oda nyúlik vissza, elmesélem néktek miféle kanossza járási világba csöppentem ki, vagy be, ötödik napra viszonyíthatóságosan borulni kezd a relativítás, s ez tényeken alapuló megállapítás, semmi elmélet.

Illik azt állítani Tankcsapdájékról, hogy elcsépelt és unalomig ismételt - más megközelítésből klasszikus. Lehet? Lehet. Mégis, vagy pontosan ezért, az 1994-es Eurowoodstock-Diáksziget óta minden évben verem velük pogótól, fejrázáson át, lábujjemelgetésig a taktust, s tán ők sem hagynák már ki semmi pénzért (ejtőernyős balesetért) a nagyszínpadot, s hát nekünk van igazunk így együtt - kell azt kész, miközben elég távol álltam már tőlük ahhoz, hogy hallottam a mellettem álló lánynak a hangját. Beszélgettünk irodalomról - ki hogyan, hova, miket, miért és mi pénzért - exmagyartanárom lányával, de hiába a majdnem belemélyülés, neki dolga lett, és hamarosan fény derült rá, nekem is.

Lezavartam egy gyors egyeztetést a Miamiból fesztiválra látogató hihetetlen jófej véletlen sátorszomszéd régi iskolatárs Katával, hogy akkor most egy találkozás a The Rasmus előtt féltávunkon a Gouranga-lak előtt legyen aktuális, s ha már ott vagyunk, belehallgathatnánk akár egy nótába, ha már két nappal visszább annyira bejött. Nem csak akkor...
Haré Krisna, Haré Krisna, Krisna Krisna, Haré Haré, Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma, Háré Háré. Megállás nélkül üvöltöttük és örjöngtük át két órán keresztül a szent margarindalt, miközben a sok balfék a finnek pop-metál dark divatüdvöskéjén nyomorgott. Ööö, de hova tűnt a beszédhangunk?

Afro-latin színpadot érintve nem szégyeltünk átódalogni a Magic Mirror showidejére, a 11 órakor indító travi műsorra, mely a felkonf szerint olyat ígért, hogy felkopik tőle az állunk! Hmm, na ne mondd! De mondta. Mindenkiből kibírkózom a buzit! Pénztárcáink biztonságba helyeztük, úgy néztük, így a fenyegetés realizálódásának nem is lett a valósághoz joga.

Na de most hova? Tervkoncertig szabadidős ücsörgést választottunk a Duna moziban, hol megcsíptük az Egyetleneim szexuális erőszakoskodásokkal átitatott végkockáit, mit mi (mit mi?), mint romantikus informatikusok nagyon bírtunk, és ráadásként külön tetszett nekem benne az az egyszeri kontraszthatás nőfelszedős hozzáállás mely így szólt: "rossz időben, rossz helyen, a rossz csajhoz" - irány a kijózanító sátor, babám, ott majd kivésik a vesédet!

Aznapra ez volt nekünk a Neo. Igen, igen. Ezen fellépésükre végre kellő hangszeres kiséretet fogadtak cinkosul, így a komjúter és vizuális effekthegyeken túl: dob, gitár, fúvósok, minden mi fülnek ingere - ilyen ritmusok mellett ér a végére belefáradni vele.

Menjünk haza? Én nem. Korán van még, azt nem lehet. Oké. Lekiismeretedet csukott szemmel hajítsd a dombra, a szemetesre, és menj, hagyj egyedül, de én akkor sem megyek - üvölteni akartam, de már csak suttogni tudtam...

Mikor szembeköszönt mindkettőnk megmentője, hogy hello puska. Héé, hóó, cicamica hóó, hisz ki ez a lány, ha nem a múltkori bárpult mögötti rokonszenvem a Capellából? De de, ő volt. Gyors átadás az újnak, s már rongyoltunk is a tánctéren, közel, nagyon közel a kívánalmakhoz, gerjedelmekhez, ahogy az lenni szokott, ecetere, mikor is puff, megint világos lett, és bezárt a bazár. Anyátok!!! Vagy ahogy szószerinti fordításban az argentínok mondanák, tudtam meg Karibi térségben is élő tőle: menjetek a papagáj puncijába!
Így aztán kocsmánál borozós beszélgetésbe torkoltunk, mikor is jéé, megint irodalom, ő tanította, és vannak novellái, mit még nem mutatott senkinek, hát ez aztán remek, akkor premierenyimek, fogadom majd azokat szeretettel, és a szigetvégi szerda éjjeli buliba, hol tánccal fellép, hogyne mennék, csak bírjam ki szervezettel.

Egy útelágazódásban (jól írtam?) szintén spicces olasz férfiember még italozni hívott minket, mi fogadtuk, és társalogtunk, és imádta-ismerte a digó focidrukker a nevet: "puszkász", így aztán részegkedvelettel ölelgetett, a kutyafáját, annyi baj legyen, kedves volt.
Nem úgy mint a fehér furgonnal érkezők, a Sziget-deportálók! Kevés ki reggel nyolckor ébren, de ki igen, tudja, akkor kezdik a portyát, s belegyűjtenek mindenkit azonnali hatállyal egy mikrobuszba, kinek napijegye bevégeztetett. Így jártunk. Hirtelen szakították el aktuálnapi szerettemet, és szalagját, ihattam meg én a maradék piáját.
Percekkel később hívtam, nem bántották, bejáratig kitaxizták. Luxusszolgáltatás!

Olaszunkkal aztán haladtam még kicsit a kajások felé tova, ott belefutottunk egy nagyobb francia csoportba, kiknek bögyükbe volt ugye még a VB-döntő, azt picit sem csoda, ha egy darabig még leültünk velük, szórakozásképp hergeltük őket, majd intenzív Zidane-fejest imitáltak, háhá, végül sörökkel áthatva 11 óra körül megszállt minket a totális fesztiválpísz, no meg az "egy pihenőnapra elég ennyi", lefeküdni kéne menni kínzó érzés.